A szüléstörténetemet már leírtam. A terhességemről is folyamatosan beszámoltam itt, a blogon.
Nem gondoltam volna, hogy szoptatástörténetem is lesz… És lett.
Soha fel sem merült bennem, hogy a szoptatás ennyire megterhelő lesz. Kemény, idegőrlő, fárasztó és fájdalmas. Ha visszagondolok az első két hónapunkra, nem nagyon jut más eszembe, mint hogy ülök a nappaliban a kanapén fáradtan, éhesen, a gyerek pedig lóg rajtam, és én idegesen nézem, hogy eszik-e. Végtelennek tűnő szoptatási maratonok, nem várt nehézségek, küzdelmes pótlások, sok sírás, szűnni nem akaró fájdalom. Hogyan fordulhatott ez elő? Miért nem mesélt erről nekem senki a terhességem alatt? Egyáltalán, miért nem volt a szoptatásról SEMMI fogalmam az elmúlt 30 évben? Mert az a könnyed idill, ami a médiában megjelenik, vagy a köztudatban él, köszönőviszonyban sincs a valósággal. Így hosszú utat jártunk be Danival kettecskén. Hoztam egy döntést: szoptatni akarok. Abbahagyhattam volna, többször gondoltam is rá. De mindig jött egy új lendület, egy apró siker, és folytattuk. Mára 100%-ban szoptatott baba, amire nagyon büszke vagyok.
Elmesélem.
A prekoncepció
A terhesség alatt lett volna időm felkészülni csecsemőgondozásból, és bár olvasgattam is a témában, újraélesztési tanfolyamon is voltunk, valahogy nem láttam tovább a szülésnél. Minden energiámat abba fektettem, hogy a szülésről informálódjak. Úgy gondoltam, előbb legyünk túl azon, aztán majd mindent elolvasok a kisbaba körüli teendőkről is. Meg hát a kórházban majd úgyis segítenek (khmm). Meg úgyis annyiféle nehézség, egyedi probléma jelentkezhet, majd annak idején szépen utánajárok mindennek.
Így voltam a szoptatással is. Bár tisztában voltam vele, hogy sok kisbaba tápszeren nő fel, és nincs is azzal semmi baj, minden előképzettség nélkül valamiért úgy gondoltam, hogy a szoptatással nekem nem lesz gondom. Először is: lesz tejem. Aztán: a gyerek szépen kinyitja a száját, én pedig odaadom a cicit, majd békésen elüldögélünk. Jó kis csapat leszünk mi: a kisbabám, a cicik és én.
Na ugye, megy ez nekem!
A feladat tehát adott volt. De már az első pillanatban borult az álometetés… Sajnos szülés után, az aranyóra alatti komplikációk miatt nem kezdhettem el a szoptatást; Dani már 22 órás volt, mire megkaptam a csecsemősöktől. Segítséget kértem, végül valaki hajlandó volt megmutatni, hogyan kellene a dolgot elkezdeni.
De jött a hidegzuhany, 3 különböző nővérkétől: “áhh, ezzel a bimbóval maga nem fog tudni szoptatni…” Pislogtam, mert soha eszembe se jutott, hogy gond lenne a formáimmal. Megszántak, adtak kölcsön egy bimbóvédőt (-kiemelőt), amíg M. hozott a gyógyszertárból nekem. Nem is halottam még róla korábban. Dani rögtön ügyesen rákapott, én meg gondoltam, hát ha ilyen szilikon izével, akkor ezzel, de lám, tényleg megy ez… Persze tej még a kanyarban sem volt, de a technika jónak látszott. Így telt a napunk, és az éjszakánk is.
Dani üvöltött, mert minden küzdelme ellenére éhes maradt, én sírtam a fájdalomtól, és tej még mindig sehol. Előkerült a vésztartalékba berakott cumi, ettől valamennyire megnyugodott, reggelre elaludt. Sajnos a súlya csökkenni kezdett (mint minden babának), ám a tej még a következő napra sem indult be, így a kórházban ismerős csecsemős tanácsára 48 órásan elkezdtük a tápszerrel pótlást. Azt mondta, ha nem kezd nőni a súlya, nem fognak hazaengedni. Megijedtem, mert bár nem volt különösebb bajom a kórházzal, de már nagyon jöttem volna haza. A pótlást természetesen cumisüvegből kapta, de akkor eszembe sem jutott ezen gondolkodni. Egyáltalán, annyira fáradt és kimerült voltam (akkor már harmadik éjjel alig aludtam 1-2 óránál többet), hogy örültem, hogy végre kap enni a gyerek. Láthatóan elégedett volt tőle, a gyarapodás is megindult. Éjjel-nappal 2,5 óránként szoptattam, zarándokoltam a csecsemősökhöz tápszerért, cumiztattam, altattam. A módszer bevált, 3 naposan haza is engedtek minket a kórházból, persze első utunk a gyógyszertárba vezetett – tápszerért és cumisüvegért.
Itthon aztán próbáltam lazára venni a figurát, bár az elmúlt napok eseményei miatt eléggé össze voltam zavarodva, és még komoly fájdalmaim is voltak. Szerencsére a hazaengedés éjszakáján, 3 és fél naposan megérkezett a tej is, jó bőven. Na, elkezdtem megnyugodni, és mivel Dani továbbra is látszólag jó technikával szívott, elég drasztikusan elhagytuk a tápszert: 4 naposan már csak egyszer kapott, az esti elalváshoz. Amire büszke vagyok, hogy 5 napos korától kizárólag anyatejes (hála Istennek, a rengeteg nehézség ellenére).
Életfa
Dani jól kapta be a bimbóvédőt, szívott, amit éreztem is, a füle és a nyaka mozgott, a védőben mindig volt egy kis tej, mikor végzett. Tehát minden jel arra mutatott, hogy rendesen evett.
A lazaságom egyik jele volt, hogy nem vettünk mérleget. Mert mindenki azt mondta, az csak stresszel. Így nem méricskéltük. Dani kb. 3 óránként kelt, kb. 45 percet szopizott (ami ilyen kicsi korban teljesen normális), szinte egyből visszaaludt, volt elég pisis pelusa. Kiegyensúlyozottnak tűnt.
Az első gyanús jel az volt, hogy 1 hetes korában a védőnőnél nagyon kicsi hízást mértünk. De mivel volt gyarapodás, senki nem izgult, a kórházban is félremérhették, volt már ilyen. A második gyanús jel a kaki elmaradása – de erre is azt mondta a védőnő, hogy ne aggódjunk, anyatejes babáknál az is normális, ha 10 napig nincs. A harmadik jel, hogy éjjel Dani 6-7 órát is aludt egyben, pedig nem volt sárga, én pedig nem ébresztettem. A védőnő szerint ő egy jó alvó gyerek, örüljünk neki. Ha előzőleg informálódtam volna a szoptatásról, tudtam volna, hogy valami nincs rendben.
Pofára esés: mégsem tudok szoptatni…
A nagy meglepetés 2 hetesen ért minket a védőnőnél. Kiderült, Dani vesztett a súlyából. Azonnal megnézte az orvos is, mindent rendben talált, sikerült viszonylag az elején elkapni a problémát. Próbaszoptatás a rendelőben: fél óra alatt 5 grammot sikerült Daninak ennie, a normális 50-70 helyett… Nagyon meglepődtem. A védőnő is. Elhangzott az ítélet: a gyerek éhezik, minden etetés előtt és után mérni kell, a hiányzó mennyiséget pedig pótolni. Szuper, hogy van elég tej, akkor fejjek minden etetés után, és azt adjam pótlásként, ne tápszert. Az adagját egy képlet alapján számoltuk ki; 2 hetesen legalább 4-5 decilitert kellett megennie egy nap, ezt osztottam el az etetések számával.
Egyszerűen nem értettem, leforrázva mentem haza a rendelőből. Hiszen látszólag olyan ügyesen evett! De egyszerre mindenre fény derült: azért aludt ennyit, mert így energiatakarékos üzemmódra váltott. Alig sírt, gyakorlatilag “beletörődött”, hogy ennyi a kaja, ezzel kell beérni. A kaki is ezért maradt el.
Egy másik védő néninek nagyon hálás vagyok. Hallotta a rendelőben, mi a gond, és javasolta, hogy hagyjuk el a bimbóvédőt. Elképzelhető, hogy nem jól képzi a vákuumot, és nem tud rendesen szívni. Így is tettem, és csodák csodája, Dani nélküle is egyből tudott szopizni. (Tényleg nem tudom felfogni, a kórházban ebben miért nem segített nekem senki, még csak egy próba erejéig sem.)
A küzdelem
A következő két hét a végeláthatatlan etetés jegyében telt. Semmi másról nem szólt az életünk. Gyereket mérlegre tettem, szoptattam egyik ciciből, büfiztettem. Ismét mérleg, másik cici, büfi, mérleg. Utána a hiányzó mennyiséget kivettem a hűtőből, megmelegítettem, és cumisüvegből odaadtam neki a tejet. Ismét büfi. Ezután kezdődött a fejés, hogy fenntartsam a tej mennyiségét, és ne kezdjen el apadni. Majd a tejet hűtőbe tettem, az eszközöket elmostam, sterilizáltam. Majd minden adatot rögzítettem egy füzetben.
Az egész folyamat 2-2 és fél órát tartott, vagyis mire végeztem, gyakorlatilag kezdhettem is elölről. Éjjel-nappal. Nem ecsetelem tovább, aki végigment ezen frissen szülten, alig-alvással, tudja, miről beszélek. Nagyon sokan ezen a ponton hagyják abba a szoptatást, és teljesen megértem őket. Én valamiért nagyon akartam szoptatni. Három lázas mellgyulladást is sikerrel túléltem és kikezeltem, ez sem tántorított el.
Mire Dani 4 hetes lett, 2 hét idegőrlő méricskélés és aggódás után végre sikerült megerősödnie. A kis füzetet visszanézve jól látszik, hogy a kezdeti apró mennyiségeket hogyan sikerült feltornásznia, és leírhatatlan boldogság volt, mikor az eleinte 5-10 grammot evő kisfiam egyszer csak 100 grammot szopizott! Ráadásul egy ciciből, nem kettőből! A mérések stabilnak mutatták a helyzetet, lassan el is hagytam a pótlást és a fejést. Elmondhattam, hogy tudok szoptatni, a fiam tud szopizni, és szépen megnyugodtunk.
Cumizavar – igenis létezik!
De ezzel még nem volt vége a történetnek. A gördülékeny szoptatás előnyeit mindössze egyetlen hétig élvezhettük. Dani 5 hetesen hirtelen nyűgösebb lett, sokat sírt, nehezen aludt el. Hasfájásra gyanakodtunk, be is szereztünk mindenféle szert. Aztán feltűnt, hogy mintha máshogy kapná be a cicit, mint eddig. Beizzítottam a mérleget, és újra megmértem egy etetést. 30 gramm!! Nem hittem a szememnek. Lemértem a következőt is. 40 gramm!! Vagyis a korábban 90-110 grammokat evő gyerek ismét éhezett, valamiért ismét nem tudta kienni az adagját.
Elkezdtem figyelni, és párhuzamosan a netet bújtam, szoptatási csoportokhoz csatlakoztam. A tünetek egyre egyértelműbbé váltak. A korábbi hatékony szívást felváltotta a nyammogás, rágcsálás. A száját nem nyitotta elég nagyra, az ajkai nem kifelé, hanem befelé fordultak. Az ínyével fájdalmasan harapott, a nyelvét hátrahúzta. Nem kellett sokat olvasgatnom, hogy kiderüljön, cumizavar tüneteiről van szó. A cumisüveges pótlás, amit a kórházban kezdtünk, és itthon 2 és 4 hetes kora között folytattunk, most megbosszulta önmagát: Dani elfelejtette a jó technikát, és ciciből is úgy akart enni, ahogy a cumisüvegből. Csakhogy a kettőből egészen más technikával kell enni (a cicit erősen szívni kell, a cumisüvegnél pedig elállni a szájába ömlő tej útját), ezért szegény jól összezavarodott.
Tisztában voltam vele, hogy mi a probléma, de kevés voltam hozzá, hogy egyedül megoldjam. Napokig próbálkoztam visszavezetni a helyes technikára, de nem sikerült. Kezdődött a macera. Újra bekerültünk az idegőrlő mókuskerékbe: mérés, szopi, mérés, pótlás, fejés, sterilizálás. El voltam keseredve, a szoptatási idő közeledtével már előre féltem a fájdalomtól, le voltam törve a sikertelenségtől, és végtelenül idegesített, hogy az egész életünk a szoptatási macerából áll. Mert sajnos eddigre valóban macerának, szenvedésnek és tehernek éltem meg minden etetést, és szégyen vagy sem, utáltam. Nem volt időm enni, zuhanyozni, aludni, másról álmodni sem mertem. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy ennek így kell lennie. Élvezni akartam a szoptatást és a kisbabámmal töltött időt.
Egy kedves barátnőmhöz fordultam, hogy ajánljon szoptatási tanácsadót. Tudtam, hogy léteznek, de fogalmam sem volt, hogyan kellene elképzelnem az általuk nyújtott segítséget. A szakember volt az utolsó reményem, úgy voltam vele, ha ő sem tud érdemben segíteni, feladom ezt a szoptatósdit.
A szoptatási tanácsadó jött, látott… és győztünk
Az IBCLC laktációs szaktanácsadók oldalán hamar rátaláltam Krisztinára, aki azt kérte, e-mailben írjam le neki a problémámat. A tünetek alapján ő is cumizavart diagnosztizált, és két napon belül már csöngetett is nálunk a megbeszélt időpontban. Dani ekkor 6 hetes volt, és a cumizavar minden tünetét produkálta.
A tanácsadó rendkívül precízen adminisztrált: kikérdezett a terhességről, a szülésről és a szoptatás folyamatáról is. Rengeteg jó tanáccsal látott el. Nem csak elméletben, gyakorlatban is segített. Megnézte, milyen testhelyzetekben szoptatok, és adott tippeket a hatékonyság és a kényelem növelésére. Ellenőrizte, Dani nyelve nincs-e lenőve, és működik-e a szopóreflexe. Miután szerencsére minden rendben volt, ezért többször segített a mellre tételben is. A legnagyobb újdonság nekem a határozottsága volt, amivel felcsatlakoztatta a cicire a gyereket. Mivel gyakorlatilag sosem láttam szoptatást, fogalmam sem volt, hogy azzal is segítem az evés hatékonyságát, ha bátran, már-már erőszakosan adom a cicit a gyerek szájába. Így tudtuk arra késztetni, hogy minél nagyobb területet kapjon be belőle, ezáltal minden a helyére kerüljön odabent.
Ami még hatalmas segítség volt: a tanácsadó kedves biztatása, bátorítása, és a rengeteg dicsérettel az önbizalmam növelése. Tisztában volt azzal, min megyek keresztül, és tudta, mire van szükségem. Az óriási információhalmazt, ami ömlött rám a környezetemből, a könyvekből és az internetről, szépen kigyomlálta. Azt mondta, a legjobb úton járok, mindent tökéletesen csinálok, csak így tovább, és minden rendben lesz. Dani vissza fog találni a jó technikához, csak legyek kitartó.
A szoptatás történetéről, hátteréről, jelentéséről, és a mai civilizációban való nehezített megéléséről is mesélt. A szülés és a gyermekágy körüli sok-sok bizonytalanság után végre elhittem, hogy amin keresztülmegyek, az normális, és amit csinálok, az jó. Ez gyakorlatilag szárnyakat adott. Újult erővel szoptattam, pótoltam, fejtem, sterilizáltam. Daninak cseppenként, kiskanállal adtam a tejet, hogy kikerüljük a cumisüveget. Türelmetlen volt, sikított, amíg a kanál újra a szájához ért. Volt néhány pillanat, mikor majdnem feladtam, főleg az éjszakai etetések voltak nehezek. De kitartottam.
És milyen jól tettem! Mire Dani 2 hónapos lett, teljesen elhagyhattuk a pótlást, mert a mérleg ismét szép számokat mutatott: nemcsak 100 gramm, hanem olykor 150-160 gramm pluszt is evésenként! A diplomámnak nem örültem ennyire, esküszöm.
Bár a gyerek szemmel láthatóan újra elégedett volt az etetések után, én még sokáig szorongtam a szoptatás miatt. Féltem, hogy megint előjön valami probléma, ami visszaveti az eddigi sikereinket. Féltem elindulni itthonról, mert mi lesz, ha nem tudom mérni, ha nem eszik eleget, ha a boltban/kocsiban/utcán kell majd szoptatnom. Féltem sétálni menni, mert biztos üvölteni fog az éhségtől.
2 hónapos kora óta kizárólagosan szoptatott baba a fiam, én pedig – jobb későn, mint soha – nagyjából 3 hónapos korától élvezem igazán a szoptatást. Végre minden stresszt elengedtem. Abbahagytam a méricskélést, az aggódást. Bízom a fiamban, hogy elegendő táplálékot tud magához venni, és magamban, a testemben, hogy elő tudja neki állítani. Nehéz, mert fizikailag sosem látom, mennyit is eszik a gyerekem, mégis hinnem kell abban, hogy pont annyit, amennyire szüksége van. Ez a szoptatás egyik legnagyobb nehézsége – és egyben csodája.
Dani a héten lesz 4 hónapos, és kiegyensúlyozott, boldog baba, aki “rugalmas 3 óránként” szopizik. (Ez a teljes igény szerinti szoptatásnak és a napirend szerinti szoptatásnak a keveréke, amit együtt alakítottunk ki Danival, és nekünk teljesen bevált. Ha teljesen eseménytelen a napunk, akkor nagyjából 3 óránként éhezik meg, és kap enni. Ha útra kelünk/hőség van/fáj valamije stb., akkor természetesen igény szerint szopizik.)
Itt szeretném megjegyezni, hogy nagyon örülök, hogy a szoptatás-fejés kombinációval végig sikerült fenntartani és növelni a tej mennyiségét. Mert mindez a sok küzdelem nem sokat ért volna, ha nincs elegendő tej. Sajnos sokan ezzel is küzdenek, nekem szerencsére ezzel az eggyel nem volt gondom. (Csak minden mással. :D)
Ha újra kezdhetném…
… biztos, hogy már a várandósság alatt mindent elolvasnék a szoptatásról. Nem hagynám magam rábeszélni a bimbóvédőre. (Ha jobban belegondolok, minden baj innen indult: ha nem használjuk, Dani rendesen megtanul szívni, nem kell pótolni, nem lesz cumizavaros…). A kórházban átmenetileg sem használnék cumisüveget, inkább alternatív pótlási eszközökkel próbálkoznék. Szakember segítségét kérném, a kezdetektől. Ha gond van, nem feltétlenül próbálnám egyedül megoldani, hanem haladéktalanul szakszerű segítséget kérnék.
És itt szeretném megköszönni a férjemnek és a családomnak is a sok-sok biztatást és szeretetet, nem utolsó sorban pedig gondoskodást, amit kaptam tőlük ebben a nehéz időszakban. Köszönöm, hogy tiszteletben tartották a módszereket, amiket alkalmaztam, még ha nem is értettek velük egyet, és olykor drasztikusnak is tűntek. De lám, a végeredmény önmagáért beszél. Tényleg jó kis csapat lettünk végül: a kisbabám, a cicik és én. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: