Nagy örömmel és büszke anyukaként jelentem, kisfiunk 2017. március 23-án megszületett! Mindenki egészséges és jól van, egyelőre szokjuk az itthonlétet és egymást.
Igyekszem utolérni magam, és beszámolni majd az első hetekről, de egyelőre jöjjön egy kis szubjektív szüléstörténet, ahogyan én átéltem az eseményeket. (Természetesen ez egy cenzúrázott változat, a valóság ennél SOKKAL durvább és felkavaróbb volt, de nem célom, hogy a leendő kismamáknak elvegyem a kedvét a szüléstől… :))
Az előzmények
Március 24. péntekre voltam kiírva. Mint ahogy arról írtam is, 3 nappal korábban, kedden az orvosi vizsgálaton kiderült, hogy már 2 ujjnyira teljesen nyitva van a külső-belső méhszáj, a CTG pedig erős összehúzódásokat mutatott (amiket én még csak nagyon halványan éreztem). A doki vidáman mondta, csodálkozna, ha 1-2 napon belül nem találkoznánk a szülőszobán, és gyors, könnyű szülésre számíthatok. Elkezdtem izgulni… Hazamentem, mindent elrendeztem, felkészültem rá, hogy bármikor indulhatunk. Délután és este már furán éreztem magam, jöttek gyengébb jóslófájások is, elkezdtem mérni őket a telefonos alkalmazással, de nagyon rendszertelenek voltak.
Aztán éjszaka nem történt semmi. Másnap, szerdán úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek. Semmi nem volt jó, nyűgös voltam, feküdtem a kanapén jobbra-balra. Kicsit aludtam is délután, ami később hasznosnak bizonyult.
M.-mel beszélgettünk, kérjünk-e indítást pénteken (a terminus napján) vagy szombaton. A dokim indításellenes, de azt mondta, az én esetemben tényleg csak egy hajszál hiányzik, hogy meginduljon a folyamat, tehát tulajdonképpen a burokrepesztés nem is számítana beavatkozásnak. De a baba döntött helyettünk.
A vajúdás
Szerda este 10 óra körül kezdtem érezni, mintha valami lenne. Folyamatos alhasi és derékfájdalom kezdődött, gyengébb, rendszertelen összehúzódásokkal, de nem vettem őket túl komolyan, és erősek sem voltak. Fél 12 körül lefeküdtem, és egy ideig méregettem őket, 11-12 percesek voltak. Gondoltam, gyorsan megpróbálok aludni, ha itt az idő, legalább valamennyit pihenjek előtte. Fél 1 körül elaludtam, és pontosan egy óra múlva, fél 2-kor ébredtem egy erősebb alhasi fájdalomra. Azonnal nyúltam a telefonomért, és elkezdtem a mérést. 7 és fél illetve 9 percesek váltakoztak egymás után, de elég hosszúak voltak, 50 és 70 másodperc közöttiek (ez az időtartam végig megmaradt). Nagyon érdekes érzés volt egy-egy fájás, korábban el sem tudtam volna képzelni: lassan kezdődött, aztán 10-15 másodperc alatt a maximumra erősödött, és azon a szinten maradt kb. fél percig. Majd az utolsó 10-15 másodpercben fokozatosan enyhült, és szinte teljesen eltűnt a fájdalom.
Ekkor még egyáltalán nem gondoltam, hogy ez már a vajúdás. Alapvetően jól éreztem magam, nem is fájt annyira, inkább izgatott voltam, vajon elmúlik-e, vagy sem. De csak jöttek és jöttek az újabb összehúzódások. Végül felkeltem, és elkezdtem szendvicseket csinálni. Gondoltam, ha menni kell, kaja legalább legyen. A kés azért már néhányszor megállt a kezemben… Utána még pakolásztam kicsit, majd hajnali 3 körül elmentem zuhanyozni. Na, gondoltam, most majd leállnak az összehúzódások. És tényleg: kijöttem a zuhany alól, és kb. 15 percig nem volt semmi. Lefeküdtem a nappaliban kanapéra, hogy alszom tovább. Erre visszatértek a fájások, 7-9 percenként. Majd hirtelen jött két-három 5-6 perces, ekkor egy kicsit megijedtem. Majd egy 10 perces. Utána rögtön 4-5 percesek következtek. Gyakorlatilag semmi rendszer nem volt az egészben, én meg vártam, hogy rendszereződjenek a fájások, mert a szülésznő azt mondta, óramű pontossággal fognak érkezni.
Háromnegyed 5 volt ekkor, és én még mindig nem gondoltam, hogy szülni fogok! (Utólag visszatekintve ekkor már úton kellett volna lennünk a kórházba.) Talán erősebb fájásokat vártam… De egyáltalán nincs rossz emlékem erről a szakaszról, izgalmas és egyedi élmény volt, semmihez sem hasonlítható.
Hajnali 5 körül felhívtam a szülésznőt, kérdezte, mi újság, mondtam, 5-7 percesek a fájások. Kérdezte, hol érzem a fájást, mondtam, hogy a hasam alsó részén, illetve a derekamra is átterjed. Nem kúszik fentebb a hasam teteje felé? Nem. Ó, akkor még várjunk, hívjam vissza 2 óra múlva. Utólag ez egy rossz infó volt (hangsúlyozom, az én esetemben), ugyanis nekem egészen a szülés végéig maradtak az alhasi fájdalmak, egyáltalán nem éreztem felül semmit. Vagyis nem éreztem azt, hogy az egész méhem összehúzódott volna, mint a szakirodalom írja.
De gondoltam, ha a szülésznő szerint ezt kellene érezni, hát jó, akkor várok. Ő biztos jobban tudja, mint én… Ekkor egy kicsit ritkultak is a fájások, felugrottak 7-8 percesre. Feküdtem még egy kicsit, majd gondoltam, hasznossá teszem magam. Levettem a hűtőről a listát, mit kell bepakolni a táskába még az utolsó pillanatban. Úgy voltam vele, maximum reggel kipakolom. Ekkor MÉG MINDIG NEM HITTEM EL, hogy szülni fogok. Valahogy nagyon higgadt voltam. A fájások azonban a fekvés utáni mászkálástól elkezdtek gyakrabban jönni, és erősödni. Egy kis idő után már nem bírtak el a lábaim, leguggoltam, és hangosan lélegeztem, ez segített.
Elkezdtem számolgatni, mikor ébresszem M.-et, aki a hangokból, mászkálásból semmit nem vett észre, édesen aludt. Gondoltam, 6 körül elég, és akkor 7-kor kényelmesen indulunk a kórházba. Reggel 6 órára még mindig nem rendszereződtek a fájások úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva (én meg hülye voltam, hogy ennyire ragaszkodtam a pontossághoz). Többnyire 6 percesek voltak, 4 és 8 percesekkel tarkítva. Két fájás közt ébresztettem M.-et, hogy megyünk szülni! Egyből felpattant, én meg mondtam neki, hogy óóó, nyugi, késő délután lesz, mire ebből gyerek lesz, első baba, ráérünk, nyugodtan kávézzon, zuhanyozzon… Ja, és ne ijedjen meg, ha időnként leguggolok, és fura hangokat adok ki: ekkor ugyanis már nem is annyira voltam csendben.
Aztán hirtelen kissé felgyorsultak az események. Az ébresztés után szinte azonnal 2 és fél-3 percesekre sűrűsödtek a fájások, és még mindig jó hosszúak, kb. 1 percesek voltak. M. előbb kapcsolt, mint én. Aztán lassan nekem is kezdett leesni, hogy itt nincs mese, gyerek lesz. ÚRISTEN, 2 és fél percesek! 5 percesekkel kellett volna a kórházba indulni… M. bedöntötte a kávéját, magára kapott valami ruhát, és azt hajtogatta: indulunk, indulunk! Én még gyorsan ellenőriztem a listát, addig M. leszaladt egy adag csomaggal a kocsihoz. Háromnegyed 7-re stabilan 2-2 és fél percesek voltak az összehúzódások, hívtam a szülésznőt, hogy indulunk a kórházba. Mondta, ő is készül, indul.
Úton a kórházba
Felvettem a cipőm, és villámgyorsan felállítottam a „Hogyan jussunk le a negyedik emeletről 2 perces fájásokkal” elnevezésű stratégiát. Minden maradék táskát, cuccot kézbe vettünk, kulcs a zárban, M. keze a bejárati ajtó kilincsén, én az előszobapultot markolom. Megvártunk egy fájást, majd kezdődött a sprint. Szerintem sosem futottam még le ilyen gyorsan a negyedikről… Lent bevágódtam az ülésre, magamra csaptam az ajtót, és jött is a következő fájás. De lent vagyunk, indulhatunk!
Reggel 7 órakor a reggeli csúcsforgalom éppen kezdett kialakulni, nehezen haladtunk, totyorogtak a buszok előttünk. Én eleinte viszonylag nyugodt voltam, most már irányban vagyunk, nagy baj nem lehet. Emlékszem, a fájások között teljesen tiszta volt a tudatom, mondhatni jókedvem volt, örültem, hogy végre elérkezett az idő. Egész más szemmel néztem az ismerős utcákra, az emberekre, még mosolyogni is tudtam.
A legdurvább az volt, mikor egy-egy fájás alatt villamossíneken hajtottunk át. Támasztottam magam mindenhol, de a rázkódás nem volt épp kellemes. A 20 perces úton körülbelül 8-9 fájásom volt, a vége felé már kezdtem aggódni, főleg, hogy mintha halványan tolóingert is éreztem volna… Egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy úristen, a kocsiban fogok szülni, mentőt kellene hívni, de ekkor már csak percekre voltunk a kórháztól.
Megérkezés a kórházba
Közvetlenül a kórház előtt egy darab hely nem volt. M. nagy hévvel be akart hajtani a mentőknek fenntartott bejáraton, kiabált a portásnak, hogy csak felkísér a szülészetre, utána azonnal odébbáll, persze nem engedték neki. Cifra káromkodások után elindultunk a kórház körül parkolót keresni. Mondtam neki, olyan mindegy, csak álljon már meg végre valahol, be tudok menni…
Végre leparkoltunk, cuccok kézbe, egy fájást megvártam, és megindultam. M. próbált fogni, de nagyon zavart, hogy lelassít, legszívesebben futottam volna. Az utcán egy fájás ért, M. tartott közben. Azon röhögtem magamban, milyenek lehetünk kívülről. Még egy fájás a kórház recepcióján. Majd még egy a liftben, alig bírtam kilépni belőle. Visszagondolva itt már 1-másfél perc lehetett két fájás között, viszont az időtartamuk érezhetően rövidült.
Megláttam a Szülőszoba feliratot, átfutott az agyamon, hú, most nem látogatni jöttünk, most már élesben megy a dolog… Csöngettünk, kb. négyen siettek elénk. Látták, hogy komoly a helyzet, gyorsan megvizsgáltak. Teljes, 4 ujjnyi tágulás, elsimult méhszáj. (Itt egy pillanatig roppant büszke voltam magamra, hogy lám, én akár egyedül is tudnék szülni! Aztán megint jött a fájás, és visszavettem az arcomból…) Mindenki kapkodott, azonnal hívták a dokimat és a szülésznőmet, M.-et sietve elküldték beöltözni.
Ketten elkísértek hátra, kérdezték, milyen színű szülőszobát szeretnék, de olyan mindegy volt már nekem… Pont a zöld előtt jártunk, így gyorsan rávágtam, hogy EZT! Átöltözni sem volt idő, rögtön CTG. Azt se tudtam, hol a táskám, a papírjaim, milyen ruha maradt rajtam, hol van M., és borzasztóan fájt minden mozdulat. Itt egy kissé bepánikoltam, és pont ezt akartam elkerülni… De ekkor már sodortak az események. Reggel fél 8 volt.
A szülés
Hamarosan befutott a szülésznőm, 8 előtt a dokim is. Burkot repesztett (a magzatvíz szép tiszta volt), és közölte, hogy itt fél 10-re baba lesz. Pislogtam, de kiegyeztem a jóslattal. Na, innen kezdődött a kemény rész. A vajúdásom otthon ehhez képest csillámpónis tündérmese. Számítottam rá, mert olvastam, hogy egészen más, ha a vízzel teli burok vagy a baba feje nyomja odabent a dolgokat – az utóbbi sokkal jobban fáj. Mintha mindened széthasadna, és ezer késsel szurkálnák a medencéd. A fájdalomcsillapításhoz persze már késő volt (érdekes, bennem sem merült fel egyszer sem, hogy kérjek, eszembe sem jutott), inkább fincsi oxitocint kaptam fájáserősítőnek. A szülőágy borzasztóan kényelmetlen volt, csúszott szét alattam (valami hiperszuper innováció pedig), ezért CTG után le is szálltam. Ekkor már csak kb. fél perc szünet volt a fájások között.
A szülőágy karfájába kapaszkodva, állva folytattam. Kapkodtam a levegőt, a szülésznő mondta, lélegezzek mélyebben, de egyszerűen nem tudtam, mintha a tüdőm összepréselődött volna. Elkezdtem érezni a tolóingert, mondták, az jó, de ennél hosszabb fájásokat várunk. ENNÉL hosszabbakat?! Továbbra is 60-70 másodpercesek lehettek, és már szinte összeértek.
Nekem ekkor már összefolyt minden, nem igazán tudtam, mi történik. Visszamásztam az ágyra. A következő kép az, hogy a szülésznő a lábamnál készíti elő a terepet, M. a jobb térdemnél, a doki a balomon. Mondták, hogy fájáskor nyomjak, mondtam, hogy MINDIG fájás van, nem tudok különbséget tenni. Mondták, rendben, nyomjak, amikor úgy gondolom. Nagyon rossz volt. Nem éreztem, hová és hogyan kellene. Aztán a doki ítéletet hirdetett, és jött a világ legszörnyűbb dolga: 3 fájás az egyik oldalamra fordulva, 3 a másikra, hogy lentebb jöjjön a baba, és jól érezzem a tolóingert. Átforgattak, én meg csak azt kívántam, bárcsak békén hagynának, és ne érne hozzám senki…
Aztán végre hátra fekhettem. Szakadt rólam a víz, ablakot nyitottak, éreztem a friss levegőt, és egy pillanatra fellélegeztem. M. végig hősiesen és ösztönösen segített, mindig tudta, hova nyúljon, hogy fogjon. Mondtam neki, hogy ne nézzen le, de ő folyamatosan a combomnál állt, és nézte telibe az eseményeket. (Utólag azt mondta, egyáltalán nem bánja, élete legföldöntúlibb élménye volt.)
Nagy gond volt, hogy továbbra sem éreztem felül, a hasam tetején a fájásokat, csakis kb. a köldök vonaláig, ott meg már feszített a gyerek a szülőcsatornában, ezért folytak össze a fájások. Iszonyat sokat nyomtam, eszembe sem jutott számolni. Halványan felrémlettek olyan szüléstörténetek, mikor három nyomásra megvan a baba… Hát, nekem nem volt ilyen szerencsém.
Eljött a holtpont: kétségbeesve mondtam, hogy még mindig nem érzem, hogyan kellene ezt csinálni, erre a szülésznő halkan mondta, hogy próbáljak rájuk koncentrálni, mindent mondanak, nem szeretnék, ha be kellene avatkozni. Na, egy pillanat alatt összeszedtem magam. Nagyon nem akartam császárt. Valahogy a tolóingert is jobban kezdtem érezni, rendszereződtek a fájások, ritmusra tudtunk dolgozni, mondták, mikor nyomjak, lihegjek, pihenjek. Hajtogatták, hogy nagyon ügyes vagy, nagyon ügyes vagy, ez is hatalmas erőt adott. Örültem, hogy végre történik valami, és ez a rész már nem is volt annyira kellemetlen. Arra is emlékszem, hogy M. odasúgta, figyelj Danira, és ez is segített.
Számolatlanul jöttek a fájások, és csak nyomtam. A doki pedig a hasamat felülről. Nagyon sokáig volt a baba feje búbja kint, M. szerint milliméterről milliméterre jött lentebb. A doki többször is mondta, simogassam meg a baba haját, de egyszerűen nem tudtam megmozdulni, csak szorítottam a combomat. Felnéztem az órára, negyed 10 után voltunk egy kicsivel, odakint felsírt egy kisbaba. Átfutott az agyamon, de jó, ő már túl van rajta.
Az utolsó képek egyike, hogy megtörténik a gátmetszés (semmit nem éreztem belőle). Ezután már csak pár fájás volt hátra, és másfél órás kitolási szakasz után, a doki jóslatának megfelelően pontosan 9 óra 30 perckor Dani szinte kirobbant belőlem. A legeslegjobb élmény: azonnal lenéztem, a hasam eltűnt, és megláttam a lábam között a kis piros csomagot, aki felsírt, és azonnal rám rakták. Én meg csak azt hajtogattam, úristen, te voltál bennem, szia, Dani, milyen szép vagy!
Szülés után
Körülbelül 10 percet rajtam hagyták a kis csomagot, M. elvágta a köldökzsinórt. Ezután a varrás nem volt kellemes, de közben folyamatosan a kisfiamat nézhettem, mert ott, mellettem látta el a csecsemős. 3440 gramm és 54 cm, és bennem volt, és megszültem. 9/10-es Apgar, egészséges, és gyönyörű!
Az aranyóra, amikor hármasban hagytak minket, sajnos nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Rosszul lettem, remegtem, szédültem, nagyon véreztem. A szülésznő aggódott, összetrombitálta az egész szülészetet, bevonultak vagy nyolcan, és végeztek még egy kis “utómunkát”… Végül vas infúziót kötöttek be, és délutánig voltam a szülőszobán erősödni. Rengeteget kellett ennem, innom. Danit elvitték, de legalább M. végig velem lehetett. Majd a gyerekágyas osztályon kiterítve feküdtem másnap reggel 7-ig. A szobatársam babája végigordította az éjszakát, ezért semmit nem aludtam, de végig az járt az eszemben, hogy de jó neki, legalább vele van a kisfia. Kora reggel közölték, akkor kapom meg Danit, ha egyedül lezuhanyzom. Nem tudom, hogyan, de sikerült. Behozták. Egy pillanat elég volt, hogy azt mondjam: érte bármikor végigcsinálnám újra az egész terhességet és szülést, minden fájdalommal együtt.
Összegzés
A szülés végül nem teljesen úgy sült el, ahogy elképzeltem. Úgy éreztem, nem tudtam kellően megélni, átélni, ahhoz képest, amennyit készültem rá. Túl gyorsan történt minden. Komoly tervem volt a vajúdásra: kád, zuhany, labda, bordásfal, masszázs, homeo bogyók, motivációs üzenetek, relax videók… Semmi nem valósult meg. Kapkodva érkeztünk a kórházba, ettől elvesztettem a kontrollt, ami otthon még megvolt. A kitolás alatt nem éreztem, mit kell csinálni. Nem sikerült a gátvédelem. A végén a rosszullétem miatt nem kaptam meg a babám, sőt, elvitték tőlem, és majdnem 1 napos volt, mikor végre kézbe vehettem újra.
Az orvosom hazamenetelkor megvizsgált, ekkor beszélgettem vele a történtekről. Nagyon megnyugtatott. Azt mondta, minden normálisan zajlott, ne aggódjak. Az ilyen villámgyors tágulást általában hosszú és küzdelmes kitolási szakasz követi, mert nincs meg a dolog folyamata. Aki lassan, hosszan vajúdgat, annál általában a kitolás is elviselhetőbb, mert van ideje felkészülni a testnek és az ember lányának is. Esetemben a gátmetszés is szinte elkerülhetetlen volt. Végül is ezek az információk, és M., a családom és a barátnőim biztatása segített, hogy elkezdjem feldolgozni a történteket.
Hiszen mi is látszott kívülről? Ez egy könnyű, gyors szülés volt. Fél 2-kor kezdtünk, fél 10-re megvolt a baba – az összesen 8 óra, első gyerekhez képest nem rossz. Utólag visszagondolva összetehetem a két kezem, hogy otthon, nyugiban és békében, a saját tempóm és megérzéseim szerint végigvittem a vajúdást. Nem szenvedtem, különleges élménynek éltem meg. Ami talán félrevitte a dolgot, hogy pont az ún. átmeneti szakaszban értünk a kórházba (az aktív vajúdás és a kitolás között), ami talán a legveszélyesebb és legnehezebb, ekkor vesztik el sokan a fejüket. Engem ekkor vizsgáltak, kérdezgettek, kísérgettek, nem tudtam koncentrálni, befelé figyelni. Talán, ha előbb beérünk a kórházba, nem lett volna ilyen kapkodós és kaotikus a vége. De őszintén: nem gondoltam, hogy első gyerekesként ilyen hamar baba lesz. Végig a terhesség alatt az volt bennem, minimum 12-16 óra lesz a folyamat, de akár 24 is, ezért nem is siettem a kórházba.
Amiért szintén nincs okom keseregni, hogy tulajdonképpen még egy dolog sikerült, amit szerettem volna: fájdalomcsillapítás nélkül szültem. A beavatkozásellenes dokim és szülésznőm a fájáserősítő oxitocint viszont szükségesnek tartotta adott pillanatban. Azt mondták, annyira az utolsó szakaszban voltunk, hogy nélküle fölöslegesen szenvedtem volna még akár órákat. Ha így van, akkor örök hála nekik, mert a kitolásból az a másfél óra is bőven elég volt. Az aranyóra és a rosszullétem? Hiányzik a korai szoptatás élménye, de azóta szépen összeszoktunk.
És a lényeg: mindketten egészségesek vagyunk, jól vagyunk. A szülés alatt profi szakemberek vettek körül, elégedett vagyok velük.
Két dolog így a végére, amire nem voltam felkészülve. Az egyik a szülés utáni kb. egy hétben jelentkező hormonbomba. Mindenen meghatódtam. A legtöbbször azon, hogy nincs már hasam, nem mozog benne senki, nincs mit várni, mint advent alatt gyerekként a karácsonyt. Mikor legközelebb nőgyógyászhoz megyünk, már üres lesz a kép az ultrahangon… A másik meglepő dolog a szülés után jelentkező borzasztó derék-, keresztcsont-, medence- és farkcsontfájdalom, ami mellett a gátsebem fájdalma teljesen eltörpült. Kínszenvedés volt minden mozdulat, nem tudtam kiegyenesedni, aludni, ülni.
De most már helyrerázódtam. Tulajdonképpen a szülés után kerek 1 héttel tudtam kijelenteni azt, hogy lelkileg és fizikailag is nagyjából rendben vagyok, és újra önmagam lehetek. Dani mintababa, eszik-alszik, gyönyörködnivaló, egy kis csoda. Család lettünk…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: