Mikor harmadszor jelentünk meg a rendelőben M-mel együtt, már egészen rutinosnak éreztem magunkat. Bár a hazai terhesgondozási protokoll szerint a 12. heti után csak a 19-21. héten kötelező megjelenni genetikai ultrahangon, az én orvosom havonta hív vizsgálatra. Ezzel egyébként semmi bajom, engem is eléggé megnyugtat, hogy 4-5 hetente kapok egy visszajelzést: minden rendben van. Eléggé türelmetlen lettem volna, ha a 12. hét után a 20.-ig, azaz két egész hónapig kellett volna várni a következő ultrahangig… (Igen, tudom, régen nem végeztek ennyi vizsgálatot, sőt, ultrahang sem volt… De miért ne élvezzük a modern orvostudomány előnyeit, ha már vannak?)
Így került sor a 17. heti kukucskálásra. Egyáltalán nem izgultam annyira, mint a 12. heti ultrahang előtt, valahogy biztos voltam abban, hogy minden rendben van.
Felültem a székbe, pár másodperces néma vizsgálódás után a doki ismét felütéssel indított:
„Egészséges kisfiú!”
Már a múltkor is 80% esélyt adott a fiúnak, mi még nem éltük bele magunkat (annyira…). Most kaptunk egy 90%-ot, de az orvos kijelentette, ő sosem mond 100-at. 🙂 Ez nekem, nekünk már elég bizonyosság volt ahhoz, hogy elkezdjük magunkat beleélni: nincs mese, fiús szülők leszünk.
17 hetes kicsi alien – és fiú!
A vizsgálat ismét nagy élmény volt. A kis tökmag izgett-mozgott, húzkodta a lábát, kalimpált a kezével, mozgatta az ujjait. Az orvos ismét részletesen beszámolt a látnivalókról, és szerencsére ismét mindent a legnagyobb rendben talált.
Továbbra is megdöbbentő és szürreális érzés volt, hogy ilyen aktívan ficánkol bennem egy kisbaba, és én ebből a világon SEMMIT nem érzek… Az orvos azt mondta, ne aggódjak, sok kismama egészen a 20-22. hétig nem érzi a baba mozgását, ez sok mindentől függ. Én nem is aggódtam, csak már marha kíváncsi voltam, milyen érzés lehet, amikor odabentről először megérzem azokat a bizonyos jeleket. Egyáltalán, honnan fogom tudni, hogy ez már ő?
Nemsokára ez is kiderült… 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: