A 2.-3. hónapban jelentkező délutáni extra fáradtság és az alvászavarok idején szerencsére nem nagyon jöttek hozzánk vendégek (mondjuk, mi sem erőltettük a meghívásokat, az igaz), mert igen érdekes állapotokat tapasztaltak volna a lakásban. 😀 Gyakorlatilag folyamatosan el voltam úszva a házimunkával.
Hagyjam a dagadt ruhát másra?
M. persze rengeteget segített, teljesen átvette például a mosogatást – egyrészt, mert tényleg nem volt erőm a konyhában ácsorogni esténként, másrészt, mert rosszul voltam a kajamaradékok és a mosogatógél illatától. A mosás gyorsan megvolt, a teregetésben szintén kaptam segítséget, a vasalást viszont nem hagytam rá – egészen az én dolgom volt mindig is, de ezzel nincs baj. Csak egyszerűen nem ment. 😀 Amit tudtam, összehajtogattam, a végképp vasalásra váró ruhák pedig csak halmozódtak és halmozódtak…
Hétvégén tudtam mindig egy picit utolérni magam, amikor nem kellett dolgozni, így délelőttönként, amikor még volt energiám, belefért egy minimális takarítás, vasalás, ágyazás. Nagytakarításról, függönymosásról, ablakpucolásról azonban a 12. hétig szó sem lehetett, egyszerűen már a gondolatuk is kifárasztott. 🙂 Kora délutántól pedig többnyire már csak túlélni igyekeztem, menetrend szerint érkezett a hányinger, és igyekeztem rápihenni a hétköznapokra, hogy valamennyire bírjam a munkát.
Meglepetés, öröm és aggodalom
Egy kicsit a lelki oldalról is. Nagyon érdekes volt megélni azt a nagyon óvatos, aggodalommal és bizonytalansággal teli, bujkáló örömöt, amit a pozitív teszttől a “vízválasztó” 12. hétig napról napra kevesebb felhő árnyékolt be, és ami fokozatosan alakult át reménnyel, kíváncsisággal és várakozással teli boldogsággá.
Amikor valaki az első három hónapban megkérdezte, hogy mit érzek, azt mondtam, ez nagy meglepetés, hatalmas öröm és óriási aggodalom egyszerre. És valóban: nagyon meglepődtünk, hogy az elhatározástól számítva másfél hónap múlva már ott volt a második csík. És ha óvatosan is, de nagyon örültünk: egy kis élet elindulása mindig csoda, hihetetlen és felfoghatatlan volt, hogy mindez velünk, belőlünk, bennem történik.
Azonban az aggódás is legalább ennyire jelen volt szinte minden gondolatunkban. A 12. hétig ugyanis sokkal nagyobb számban fordulnak elő vetélések, mint a későbbi szakaszokban. Kétszer nyugodtunk, nyugodtam meg nagyon: először a 8. heti, másodszor pedig a 12. heti ultrahangon. Valahogy addig nem mertem felhőtlenül örülni. De én mindig, mindenben ilyen vagyok: nagyon tudok örülni, de csak ha valami már biztos. Ha valami még nem az, inkább a rosszabb verzióra készülök, vagy egyszerűen nem gondolok a témára. Mert onnan nagyon jó érzés már felhőtlenül örülni egy pozitív hírnek. Míg, ha valamibe már beleélem magam, és mégsem történik meg (jelen esetben elmegy a baba), azt sokkal nehezebb megélni, feldolgozni. (Ez biztonsági játék, és sokan nem értik, de nekem jó így. Nem zuhanok akkorákat.)
Csak akkor volt nehezebb, amikor a 12. hét előtt a közeli családtagoknak, rokonoknak elárultuk a nagy hírt. Mindenki kitörő örömmel fogadta, már-már kedvem lett volna csillapítani a nagy lelkesedést és tervezgetést, hogy még lassan a testtel, ne éljétek bele magatokat, bármi történhet. De persze nem szóltam, nagyon jó érzés volt, hogy mindenki ennyire boldog. Magamban azonban a helyén tartottam a dolgokat. És bár borzasztóan megrázott volna, ha a baba mégsem lett volna elég erős, azt hiszem, előbb-utóbb megbirkóztam volna az elvesztésével.
Ez persze nem jelenti azt, hogy “távol tartottam” volna magamtól a babát, és ne gondoltam volna rá. 🙂 Folyamatosan kattogtam azon, vajon milyen lesz, hogyan illeszkedik majd az életünkbe, hogyan változnak meg a mindennapjaink, vajon milyen lesz majd, mikor oviba és iskolába megy… Türelmetlenül vártam a 12. heti ultrahangot, amikor végre fel lehet lélegezni, és el lehet kezdeni igazán készülni, örülni.
Megsúgom előre: szerencsére ez a dátum is elérkezett. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: