1.0Kiskrumplihttps://kiskrumpli.cafeblog.humandulabocihttps://kiskrumpli.cafeblog.hu/author/mandulaboci/<p><a href="https://kiskrumpli.cafeblog.hu/2016/10/29/szedules-emelyges-alomkor-az-1-trimeszter-vendegei/">Előzmények itt >></a></p> <p>A 2.-3. hónapban jelentkező délutáni extra fáradtság és az alvászavarok idején szerencsére nem nagyon jöttek hozzánk vendégek (mondjuk, mi sem erőltettük a meghívásokat, az igaz), mert igen érdekes állapotokat tapasztaltak volna a lakásban. :D Gyakorlatilag folyamatosan <strong>el voltam úszva a házimunkával.</strong></p> <p><strong>Hagyjam a dagadt ruhát másra?<br /></strong></p> <p>M. persze rengeteget segített, teljesen átvette például a mosogatást - egyrészt, mert tényleg nem volt erőm a konyhában ácsorogni esténként, másrészt, mert <strong>rosszul voltam a kajamaradékok és a mosogatógél illatától.</strong> A mosás gyorsan megvolt, a teregetésben szintén kaptam segítséget, a vasalást viszont nem hagytam rá - egészen az én dolgom volt mindig is, de ezzel nincs baj. Csak egyszerűen nem ment. :D Amit tudtam, összehajtogattam, a végképp vasalásra váró ruhák pedig csak halmozódtak és halmozódtak...</p> <p>Hétvégén tudtam mindig egy <strong>picit utolérni magam,</strong> amikor nem kellett dolgozni, így délelőttönként, amikor még volt energiám, belefért egy minimális takarítás, vasalás, ágyazás. Nagytakarításról, függönymosásról, ablakpucolásról azonban a 12. hétig szó sem lehetett, egyszerűen már a gondolatuk is kifárasztott. :) Kora délutántól pedig többnyire már csak túlélni igyekeztem, menetrend szerint érkezett a hányinger, és igyekeztem rápihenni a hétköznapokra, hogy valamennyire bírjam a munkát.</p> <p><img class="aligncenter wp-image-24 size-medium" src="https://kiskrumpli.cafeblog.hu/files/2016/10/d1fe7d8febc409cb39d1de437885629e-300x200.jpg" alt="https://hu.pinterest.com/pin/44121271329259609/" width="300" height="200" /></p> <p><strong>Meglepetés, öröm és aggodalom</strong></p> <p>Egy kicsit a lelki oldalról is. Nagyon érdekes volt megélni azt a nagyon óvatos, <strong>aggodalommal és bizonytalansággal teli, bujkáló örömöt,</strong> amit a pozitív teszttől a "vízválasztó" 12. hétig napról napra kevesebb felhő árnyékolt be, és ami fokozatosan alakult át reménnyel, kíváncsisággal és várakozással teli boldogsággá.</p> <p>Amikor valaki az első három hónapban megkérdezte, hogy mit érzek, azt mondtam, ez nagy meglepetés, hatalmas öröm és óriási aggodalom egyszerre. És valóban: nagyon <strong>meglepődtünk,</strong> hogy az elhatározástól számítva másfél hónap múlva már ott volt a második csík. És ha óvatosan is, de nagyon <strong>örültünk:</strong> egy kis élet elindulása mindig csoda, hihetetlen és felfoghatatlan volt, hogy mindez velünk, belőlünk, bennem történik.</p> <p>Azonban az <strong>aggódás</strong> is legalább ennyire jelen volt szinte minden gondolatunkban. A 12. hétig ugyanis sokkal nagyobb számban fordulnak elő vetélések, mint a későbbi szakaszokban. Kétszer nyugodtunk, nyugodtam meg nagyon: először a 8. heti, másodszor pedig a 12. heti ultrahangon. Valahogy addig nem mertem felhőtlenül örülni. De én mindig, mindenben ilyen vagyok: nagyon tudok örülni, de csak ha valami már biztos. Ha valami még nem az, inkább a rosszabb verzióra készülök, vagy egyszerűen nem gondolok a témára. Mert onnan nagyon jó érzés már felhőtlenül örülni egy pozitív hírnek. Míg, ha valamibe már beleélem magam, és mégsem történik meg (jelen esetben elmegy a baba), azt sokkal nehezebb megélni, feldolgozni. (Ez biztonsági játék, és sokan nem értik, de nekem jó így. Nem zuhanok akkorákat.)    </p> <p>Csak akkor volt nehezebb, amikor a 12. hét előtt a közeli családtagoknak, rokonoknak elárultuk a nagy hírt. Mindenki kitörő örömmel fogadta, már-már kedvem lett volna csillapítani a nagy lelkesedést és tervezgetést, hogy még lassan a testtel, <strong>ne éljétek bele magatokat, bármi történhet.</strong> De persze nem szóltam, nagyon jó érzés volt, hogy mindenki ennyire boldog. Magamban azonban a helyén tartottam a dolgokat. És bár borzasztóan megrázott volna, ha a baba mégsem lett volna elég erős, azt hiszem, előbb-utóbb megbirkóztam volna az elvesztésével.</p> <p>Ez persze nem jelenti azt, hogy "távol tartottam" volna magamtól a babát, és ne gondoltam volna rá. :) Folyamatosan kattogtam azon, vajon <strong>milyen lesz, hogyan illeszkedik majd az életünkbe,</strong> hogyan változnak meg a mindennapjaink, vajon milyen lesz majd, mikor oviba és iskolába megy... Türelmetlenül vártam a 12. heti ultrahangot, amikor végre fel lehet lélegezni, és el lehet kezdeni igazán készülni, örülni.</p> <p>Megsúgom előre: szerencsére ez a dátum is elérkezett. :)</p>richhttps://kiskrumpli.cafeblog.hu/files/2016/10/d1fe7d8febc409cb39d1de437885629e-150x150.jpg150150